Régi mesterségek a 21. században

A Lajtorja Program kézművességi tárgyú eddigi cikkeiben már megkérdőjeleztük a „kihalónak” mondott mesterségek jelentős részénél a jelzőt, de még nem szóltunk arról, hogy világszerte egyre több szaktanulmány szól a szinte kihalt foglalatosságok feltámadási esélyeiről. (A cserépkályhások, bádogosok, címfestők és hangszerkészítők ügye nem egészen tartozik ide, mert ők csak azért sodródtak a kihalás szélére – nálunk – mert idülten szervezetlenek maradtak.) Nemcsak az oktatás-szociológiában erősödik az a nézet, hogy érdemes volna megmenteni, sőt meg is lehetne menteni az elsüllyedő mesterségek csaknem felét, hanem a gazdasági jövőkutatás is hivatkozásokban gyarapodva jelez efféle esélyeket. Utóbbi elemzések nem csak, sőt nem is elsősorban a menekíthetőségről szólnak, hanem spontán folyamatokat, erőltetés nélküli mesterség-megéledéseket prognosztizálnak.

Szokás történelmi párhuzamokat vonni, olykor találóbban is, mint máskor, mert történelmi részformák, szituáció-modellek valóban ismétlődni tudnak. De egy korszak egész viszonyrendszere nem ismétlődik meg: ha egy történelmi kor elmúlt, többé soha semmi vissza nem hozza. A kézművességek reneszánsza, amelynek napjainkban még csak előjelei mutatkoznak, egyetlen későbbi fázisban sem fogja újrateremteni ugyanazt a viszonyt, azt gesztus- és beszédzönge-mintázatot, ahogyan letűnt korokban fordultak be különböző típusú vásárlók, megrendelők a kádármester udvarára vagy a vargaműhelybe. De ez nem jelenti, hogy a hagyományos kézműipari termékek vásárlása most már mindig meg fog tapadni a skanzen-szuvenírra költés hangulatánál. A robotikai áttörés – egyúttal munkahelyek milliószámra történő eltűnése – következtében olyan viszonyunk lesz a kézműves-tevékenységekhez, olyan fénytörésben jelennek meg azok számunkra, amelyet ma még nem ismerünk.  Amint azt az időfelfogást sem (munkaidő/szabadidő), amelynek keretében látni fogjuk a jelenségeket.  A hatás­–ellenhatás törvénysorának egyik tétele, hogy a számunkra – akár tudtunkon kívül – fontos, de elhanyagolt, félreszorított dolgok az elvesztésük előtti pillanatban radikálisan felértékelődnek a szemünkben. A közvetlen, eleven figyelemmel létrehozott tárgyak teljes hiányát az emberi társadalom nem tudja elviselni, de mivel ezt nem tudja magáról, megközelíti a teljes önmegfosztás állapotát. Amit ma kis léptékű kereslet-kínálati alapon is észrevesznek piaci fürkészek, hogy ugyanis mára éppen az szólhat bizonyos szakmák kitanulása mellett, hogy alig-alig űzik, az nem szimpla peremjelenség:  az észrevétel a jövőben emelt fokú többlet-értelmet nyerhet. Például nem biztos, hogy a természetközelibb mezőgazdaságra való áttérés (nem egyszerűen visszatérés, mert más képletű váltás lenne ez, mint bármely valahai) nem fog viszonylag hamar kikényszerítődni, és agrár-közgazdászok már ma sem tartják teljes képtelenségnek az alföldi és dunántúli magyar juhászat újra-megjelenését, regenerálódását. Ha ez megtörténnék, kezdetét vehetné a szűrszabászat újhulláma is, noha a legelők szélén netán már sofőr nélküli gépjárművek állnának készenlétben. Franciaországban, a skandináv országokban tízegynéhány éve örökségvédelmi tanoncképzést folytatnak, a tárgykészítés inspirációs, fantázia-mozgósító dimenzióját sem rekesztve ki. Ez a gyakorlat most még protekcionálást jelent, a kulturális örökség célzatos állami felkarolását – de készültséget is arra, hogy az így adódó képesség-felhozatal egyszer kinője magát, gazdasági tényezővé váljék.       

A VKB Nonprofit Kft. régi mesterségek mai környezetbe adaptálását is támogatja tevékenysége révén.

Támogassa Ön is!

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Eu also infoblokk logo Szechenyi 2020

Régi mesterségek és kézművesség

A Lajtorja Programmal már találkoztak olvasóink. Most, – a Lajtorja második cikksorozatában a kézműves mesterségek témakörében mélyedünk el. Vizsgálni fogunk egyes szakmákat külön is, kitérve egyes kézműves termékek tárgyi érdekességeire. Áttekintjük az ilyen termékek piacának sajátságait, állapotát, folyamatait, a regionális hagyománykülönbségeket, valamint a mesterségek művelőinek és az ilyen gyakorlatba csak most bocsátkozók körének szociológiai „térképét”. Bevezető cikkeinkben a kézművesség mai gazdasági státusával, kilátásaival foglalkozunk, különös tekintettel azokra a kérdésekre, amelyek a kihalófélben lévő mesterségeket illetik.

Napjainkban, amikor a 18. század záróharmada óta folyamatos ipari (műszaki-technikai) forradalom annyira felgyorsult, hogy újabb szintjén már viszonylag modern keletű, vagy nemrég nagyban modernizált, vagy akár szupermodernnek számító szakmák is sorra veszítik el perspektívájukat, könnyen hajlik az ember azt gondolni, hogy az ódonabb szakmák végképp a hamaros és maradéktalan eltűnés elébe néznek. Nézzük meg azért kicsit körültekintőbben, hogy csakugyan – biztosan és egyértelműen –  így van-e ez.

Kétségtelen, a jegesemberek és szódások, akik a nem oly távoli múltban lovaskocsival vagy taligákon hordták nyáron a városi lakosok számára a hűtésre szolgáló jégtömböket meg a szénsavas vízzel teli, fémfejes üvegpalackokat, immár teljesen kivesztek. A tömeggyártású hűtőgép illetve az ásványvíz-forgalmazási forradalom elsöpörte őket a színről. A szemfelszedés (nylonharisnya- és harisnyanadrág-reparálás) boltjai egyszerűen azért zártak be zömmel, mert a javítandó holmi újonnani ára az átlagbérek viszonylatában radikálisan lecsökkent. Digitális és robottechnikai fejlemények nyomán vár hasonló sors a bankpénztárosi, hitelügynöki, könyvelői, könyvtárosi járatosságú munkavégzők mezőnyére – igaz, árnyalni kell az állítást a szakágak speciális részterületeit tekintve, mert például az emberi kontrolling-tevékenység fennmaradása kitartóbbnak ígérkezik a többi könyvelői munkánál. A telemarketinges állások viszont teljeskörűen fenyegetettek a gépesítés által, csakúgy, mint az élsportbeli versenybíráskodás, játékvezetés. Nem volna hát meglepő, ha mondjuk a gombkötő-, paszományos- és csipkeverő-műhelyek Európában valaha elterjedt sűrű szórványából ma sehol nem találnánk egyszál működő egységet sem, illetve soha többé nem nyitna újonnan ilyen műhely. Hiszen az automata kötés-szövés-fonatolás a mai elektronikus mintavezérlésű raschel-gépekkel korlátlan variációs képességű, nemcsak a minták, kötésmódok, színképletek, hanem az alapkelme-változatok, a bélelő fektetés és a szemképzés kombinációi tekintetében is, miniatűr és óriás kivitel esetén egyaránt gazdagon. A gépi csipke árrendszere is jóval kedvezőbb vásárlói szempontból, mint még a 19. századi bobinet-gépek idején volt. Meglepő tehát inkább az, hogy bizony itt-ott előfordulnak árusításra is dolgozó kézi csipkekészítők. Magyarországon sem csak egy-két asszony jön szóba, Brüsszel száz kilométeres körzetében pedig ezren is vannak. Általában igen idősek, de akadnak köztük, akik az ezredforduló óta eltelt időszakban, 30-40 évesen fogtak bele ebbe a mesterségbe. Vajon miért tették? A magyarázat többrétű, összetett, de csaknem minden összetevőjéről elmondható, hogy nem csupán a csipke ügyéről szól, hanem közvetve a pintérmunkákról, fazekasságról, bútorasztalosságról, bőr- vagy épp óramívességről, ötvösségről, hangszerkészítésről stb. A kézműves portékák városi kirakodóvásárainak közkedveltsége inkább növekszik, semmint csökkenne. Vajon hogyan lehetséges ez, nem húzódnak-e meg a jelenségben olyan jelentések is, amelyek nem a múltban voltak világosabbak, hanem a jövőben lesznek azok? A „kihaló mesterségek” fogalmával csínján kell bánni.

A folytatásban a VKB Nonprofit Kft. megpróbálja szemléletesebbé tenni, miért.

Addig is…

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Eu also infoblokk logo Szechenyi 2020